Kezdem az elején.

 A 80-as évek közepétől 90-es évek elejéig -  kislányként a barátnőimmel és az öcsémmel (egyedüli fiúként a csapatban) sokat fociztunk az utcánk végében lévő - birkalegelőnek is használt - focipályán. Ezekben az időkben még nem érdekelt a világversenyeken való szereplés, legjobban a május 1-ei és az augusztus 20-ai helyi fociderbiket vártuk. Ilyenkor összejöttek a környékbeliek és csapatokba rendeződve mentek az egymás elleni csaták. Voltak - a teljesség nélkül - az Öregfiúk, a Nőtlenek, a Házasok, a Fiatalok, a Gyerekek, az Anyukák, a Lányok stb. Feljött a kocsmáros is, volt sör, üdítő, üstben főtt a vegyespörkölt, a végső győztesenk kijáró díj 1 láda sör, ha gyerekek nyertek ugyanannyi üdítő volt a meccsek tétje. Az évek múlásával és talán a rohanó világnak is köszönhetően ezek, a közösség számára akkor fontos események mára már megszűntek, csak pár ember emlékében élnek. Nekem mindenesetre szép gyerekkori emlékként maradt meg.

Aztán jött az 1992-es barcelonai olimpia és hirtelen megváltozott minden. Nyári szünet lévén végig tudtuk izgulni, drukkolni a Magyarok versenyeit és ha nyertek együtt énekeltük a Himnuszt a "tévével". Azt hiszem ekkor, 13 évesen kezdtem megérteni mit is jelenthet a sportvilágban magyarként egy nemzetközi versenyen, egy olimpián való részvétel, egy elért jó helyezés, egy aranyérem. Főként az úszókra emlékszem, elsősorban Egerszegi Krisztinára, Darnyi Tamásra, a kajak-kenus lányok-fiúkra, Ónodi Henire, és ha minden igaz ezen az olimpián szerepelt "Atom" Anti is. Az az 1 hónap csak róluk szólt, az iskolai "Mit csináltál a nyáron" dolgozatom főszereplői voltak.

1994-et írunk. Az első foci VB, amit az elejétől a végéig úgy szurkoltuk végig, hogy "Hajrá egyik, győzzőn a másik". Sajnáltuk a döntőben az olasz csapatot, mert azért mégiscsak európaiak, és hát ugye "tartsunk össze". Annyi szotyit mint akkor a mérkőzések alatt talán azóta sem ettem meg ....

1994-ben kollégista lettem, a városban több lány kollégium volt, évente 1-2 alkalommal focibajokságot rendeztek nekünk. Eleinte hátvédként, majd kapusként voltam részese, mire utolsó éves lettem megnyertük az utolsó bajnokságot. Volt nagy öröm :-)

Akkoriban ismerkedtem meg a férjemmel, akiről kiderült: két évvel korábban még - talán jól írom - egy NBI-es csapat ifi szakosztályában focizott. Hát igen, apukám is valaha focista volt (mert ugye a lányok az apjukhoz hasonló párt keresnek - tény csak ez volt közös kettejükben), lehet tudatalatti, vagy a sors kifűrkészhetetlen útjai során találkoztunk mi ketten.

A következő években az olimpia és világbajnokságok (úszók, kajak-kenu, kézilabda, vízilabda lányok-fiúk és még sorolhatnám) nyomon követése és végig szurkolása megmaradt, viszont az egy-két foci meccs (magyar válogatott szereplései) végig nézése után "elpártoltunk" tőlük. Mi is beálltunk az elégedetlenkedők sorába. Emlékszem az utolsó mecsre amit néztünk, szó szerint verekedtek "csak" a pályán, nem volt egy "értelmes" megmozdulásuk.

Aztán sok-sok év múlva megszületett a fiunk, aki amint tudott állni - menni még kapaszkodás nélkül nem - rúgta a labdát, sose volt az a gyerek aki leül és gurítod neki a labdát ő szépen visszagurítja - ugye az idilli kép :-). Ráadásul nem is akárhogyan, neki nem felelt meg a simán guruló labda, csak a pattogó - és tényleg hihetetlen vol számomra hogy még el is tudja rúgni a fel/odapattanó labdát. Nem hiába ugye a gének... Mindeközben én látva a foci illetve a focisták - olykor lesajnált, lenézett stb "sorsát" (hozzá teszem én is így gondoltam) minden porcikámmal tiltakoztam az ellen, hogy az én fiam ne-ne és ne akarjon focizni, csak azt ne....

Jött az óvoda és az oviba megérkezett az ovi foci, hát hadd ne mondjam ő volt az első aki oda akart járni. Közben megtudtuk, hogy az ilyen kicsiket is várják a helyi egyesület U7 korosztályába, így a 4 évesem - aki semmit nem tudott a magyar/nemzetközi fociról és focistáikról, lelkesen elkezdett focizni "tanulni" és "leigazolt" játékos lett ... Még viccnek is rossz ugye? Hát ha nem is rajongtam érte - de ő szerette, én meg őt, az apjáról meg ne is beszéljünk - kitartóan elkezdtünk edzésre járni.

A lassan 7 éves, szeptembertől iskolás "nagy" fiam, akit eddig nem érdekelt a magyar foci, de még a nemzetközi foci nagyjai sem, az EB-re való kijutásért játszott pótselejtezők során elkezdte érdekelni a nagy füves pálya, a stadion ("Anya, én is ott fogok majd játszani a nemzeti színű mezben! Jó?"), ahol a piros-fehér-zöld (ez a magyar föld) mezben játszó válogatott végre - számunkra is - élvezhető játékkal megverte a norvégokat oda-vissza. Az első meglepetés volt a norvégok elleni győzelem után, hogy a fodrásznál arra kérdésre "milyen friuzárt kér a fiatalúr?" egyből jött a válasz: Dzsudzsisat. Csak néztem, ez most honnan?

2016. június 10. Elkezdődött az EB. Az első magyar érdekeltségű meccsig nem hatotta meg túlságosan, majd eljött az idő és ott-ott ragadt az Ausztria elleni mérkőzésen 5-10 percre, a góloknál még tovább. És jöttek a mindennapokba: Király, Dzsudzsák, Gera, Szalai, Kádár. Foci edzésen már csak meccseztek mint a válogatott, 2 Király is védett és 6 Dzsudzsi - Gera rúgta a gólt. Az izland elleni mérközés után már pályára lépett Böde Dani :-) is. Majd az állandó kérdezősködés - "Anya, mikor játszanak a magyarok?, Ki ellen?" - eljött a portugál válogatott, belépet életünkbe hát Ronaldo is. Arcán a nemzeti színekkel, EB-s focilabdával a lába alatt, magyar "Gera mezben", bal kezén piros a jobbon fehér 7-essel (az egyikkel a Dzsudzsinak, a másikkal a Ronaldonak szurkolva) az első félidőből Gera gólja után 20 percet, a szünetben az udvaron fejelést gyakorolva, végig nézte a második félidőt, Dzsudzsák góljánál ugrálva-kiabálva "GÓÓÓÓL!" - végig szurkolta a meccset.

A belgák elleni mérkőzést az elejétől a végéig nézte, és szomorúan közölte, hogy nem mi nyertünk... A mérkőzés kezdetén a himnuszok után azt mondta, nekünk van a legszebb himnuszunk :-). Mindez egy 7 évestől, aki igazából most kezd nyílni/nyitni a világra.

A szembetűnő változás hatására, hogy tényleg fociznak, csapatként,  összetartva, kitartóan, keresve a lehetőségeket játszanak a válogattotunk tagjai, érdekelni kezdett a foci... Megnéztem én is a Magyar csapat - még 50 perc című filmet és miután aludtam egyet rá, elkezdtem feldolgozni azt amit üzent - nem biztos hogy az addig leszólt játékosok tehetnek csak az elmúlt évek erdeményeiről, hisz annyi mindentől függ az emberek teljesítménye - akár a saját minden napjainkra, munkahelyünkre is gondolva. Tartom azt a mondást, hogy mindenki magából indul ki - ezt értem az alatt is hogy nagyon sok a gonosz beszólás, az embereket manapság jobban érdekli a mások élete, mert izgalmasabb azzal foglalkozni, azt "leszólni" minthogy szembe nézzünk magunkkal, a saját életünkkel. Visszakanyarodva a filmhez, most már azt hiszem értek ezt-azt, hát nem lehetett illetve lehet könnyű dolguk (megjegyzem most sem - ahogy tapasztalom nagyon sok kritika, beszólás éri őket), de nagy bennük a bizonyítási vágy, a "megfelelni akarás". Ez már egy más világ... Néztem az elemzéseket és végre nem azt hallottam "mi lett volna, ha... ; így kellene, úgy kellene", hanem megmuttaták, ki mit-miért tett és mi lett a vége a szituációkat (hála a technikának). Rájöttem, hogy tényleg kell ész és gyors felfogás a focihoz, hogy a játékos lássa egy adott helyzetből hogyan tud bármit is kihozni ahhoz, hogy - a legjobb esetben - gólt szerezzen a csapat. Azt hiszem itt jött el az a pillanat amikor már nem néztem le őket, nem lehet semmi megjegyezni azt a rengeteg információt az ellenfélről, összerakni/megjegyezni a taktikát, figyelni a csapattársaimat, az ellenfelet, a labdát és ezen felül még fizikailag is toppon lenni. Innen nézve már nem is olyan egyszerű az ő sokak által irigyelt (sok pénz-kevés munka), "okos" emberektől kapott sok-sok "jó tanáccsal", beszólással tarkított életük. Senki ne értsen félre, nem akarok senkit sem védeni, sztárolni stb., ezek csak az én gondolataim, tapasztalataim, ahogy én látom őket.
Életemben nem szurkoltam egy fociegyesületnek sem, soha sem értettem igazából az egy klubhoz "ragaszkodó" drukkereket, a hazai bajnokság szerintem egy katasztrófa. Belenéztem egy-egy nagyon rövid időre a magyar foci bajnokságba, a külföldi kupa mérkőzésekbe még a tavasszal, elkeserítő a különbség. Mindenesetre van hova fejlődni.

Én már csak ilyen elvetemült vagyok: csak nemzetközi megmérettetésen csak a magyaroknak szurkolok legyen szó csapatról vagy egyéni versenyszámról.

Visszatérve az EB-re, tegnap hazajöttek a focistáink és vidékiek lévén több mint 100 km-t utazva felmentünk a Hősök terére, köszönteni őket. A majdnem 7 évesünk "Ria-Ria-Hungáriá"-zott a kocsiban a Gera mezben, kint volt a magyar zászlónk, és miután kiszálltunk a kocsiból nem kellett noszogatni, hogy szedje a lábait ha valamit látni akar, mert mindjárt kezdődik. Szerencsénk volt: elsőre találtunk parkolót, kicsit előbb érkeztünk mint a buszok, igaz oldalról, de jól látva a színpadot lett helyünk, és a végén még a Király Gabi is aláírta az egyik focistás pólóját (Dzsudzsiról pár pillanattal lemaradtunk).

Miután a válogatott elment a busszal, megköszönte nekünk, hogy elhoztuk és most menjünk oda ahol az utolsó stoplis cipőjét vettük és vegyünk neki kapus kesztyűt. Aztán még azt is elmesélte nekünk, hogy az az ő álma, hogy ha majd nagy lesz ő is velük fog focizni, sok gólt rúg majd a nagy stadionban a piros-fehér-zöld mezben.  

Szóval hosszú mondandóm végére érve elmondhatom, az életünkbe beszivárgott a foci, gyermekünket támogatva álmának megvalósításában reméljük még hosszú ideig jelen is lesz.

Köszönjük Fiúk ezt a fél évet - 2 hetet nektek és az egész csapatnak is, akik segítették ennek az eredmények az elérését, és reméljük hogy az utazás - a mai kis focisták miatt is - csak most kezdődik el!

HAJRÁ MAGYAROK!